Herman Ottót sokan az utolsó „magyar polihisztor”-nak tartják, aki minden képesítés nélkül „a földön futó kacagó semmi”-ből saját erejéből küzdötte fel magát országosan elismert természettudóssá és politikussá.
1835.június 26-án a Zólyom megyei Breznóbányán született egy szepesi szász család egyetlen fiaként. A német kirurgus fiából később igazi magyar hazafi lett: 1848-ban alig 13 évesen jelentkezett a szabadságharc hadseregébe ágyútisztogatónak, de hazaküldték. Önkényes „névmagyarosításával” (Herrmannból Herman) is a magyarsághoz való mély ragaszkodását fejezte ki.
Fiatalkorát Miskolcon, Korompán és Bécsben töltötte, líceumi tanulóként, illetve lakatostanoncként. A bécsi tartózkodás során került először kapcsolatba a tudomány világával: egy helyi természetbúvár rovartani értekezéseit illusztrálta. Tevékenységét sajnos fel kellett függesztenie katonai sorozása miatt. Gyermekkori fülbaját szimulálásnak nyilvánították és büntetésből 12 év szolgálatra ítélték, melyből 5 évet töltött le. Leszerelése után megjárta az osztrák fennhatóság ellen harcoló Észak-Itáliát (ahol kalapját kétszer is átlőtték), Strasbourgot, s részt vett az 1863-as lengyel felkelésben.
Hazatérve Kőszegen telepedett le, fényképész műtermet vezetett. A vállalkozás tönkrement, de madártani érdeklődése révén megismerkedett Chernel Kálmánnal, a haladó gondolkodású helyi földbirtokossal, amatőr természetbúvárral, aki végre méltányolta Herman Ottó állattani ismereteit. Szoros barátság kötődött köztük. Chernel ajánlására került Herman a kolozsvári múzeumba konzervátornak. Brassai Sámuel, a múzeum igazgatója fedezte fel benne a zsenit, s az ő költségén kezdte Erdély állat- és növényvilágának összegyűjtésével 50 éves kutatómunkáját. (Kolozsváron érte az első igazi szerelem Jászai Mari, az akkor még fiatal, kezdő színésznő személyében.)
1873-tól Pesten dolgozott: a Természettudományi Társulat megbízásából megírta „Magyarország pókfaunája” című háromkötetes munkáját, mellyel nemzetközi hírnevet szerzett magának. Bekapcsolódott az országos politikába is. 1879-ben Kossuth ajánlására a Függetlenségi Párt jelöltjeként országgyűlési képviselővé választották. Törvényhozói tevékenységéhez tartozik pl. a halászati törvény kodifikálása, melyhez Herman talán legnagyobb hatású műve, „A magyar halászat könyve” (1877) adta a természettudományos alapot.
Az 1890-es években érdeklődése mindinkább a madártan fele irányult. 1891-ben magára vállalta a II. Nemzetközi Ornithológiai Kongresszus budapesti megszervezését, 1894-ben megalapította a Magyar Ornithológiai Központot, s az Aquila című magyar-német nyelvű madártani folyóiratot. A madarak tanulmányozásában fiatal, lelkes segítőtársa is akadt: egykori jóakarójának fia, Chernel István.
Herman Ottó zsenialitásának köszönhetjük a magyar ősemberkutatás megszületését: egy, a Bükkben kezébe került szakócának felismerte paleolit jellegét. Élete utolsó éveiben a magyarok ősfoglalkozásának, a pásztorkodásnak szentelte figyelmét.
Műveit utánozhatatlan eredetiség, éles megfigyelőtehetség, magyaros zamat, egyéni gondolkodás, elragadó, művészi stílus jellemezte. Számos kisebb dolgozata került át iskolai olvasókönyvekbe és stilisztikákba, több könyve pedig angol és német fordításban külföldön is széles közönséget hódított meg. A sors Görgeyéhez és Jókaiéhoz hasonló matuzsálemi életkorral ajándékozta meg, termékeny életének 1914. december 27-én egy baleset vetett véget. Végakarata szerint Borsod megyében, a hámori temetőben nyugszik „a magyar géniusz egyik vulkánja, mely nem perzselő lávát, hanem a haladás tüzét lövellte magából”.
Dr. Tóth József – Kukor Ferenc
