Kedves Diákok és Kollégák!
1964 óta minden évben április 11-én ünnepeljük A magyar költészet napját.
Erre az alkalomra fogadjátok szeretettel, olvassátok szemmel és szívvel a verscsokrot, amit összeállítottam.
JÁTÉK:
A versekből válassz ki egyet, amelyikhez valami kép jön elő a fejedben, akár fotó, akár másfajta, ahhoz a vershez illő (1 vers/1 kép). A vers szerzőjével és címével együtt küldd el a tothne.kiss.aniko@hermanszombathely.hu címre április 15-ig.
Ha másként szeretnéd verstudásodat tesztelni, az alábbi kvíz is érdekes lehet számodra: Kvíz itt
Kívánom, hogy a versek olvasása is tudjon hozzájárulni, hogy egy-egy problémán túl tudjatok lendülni.
Dsida Jenő – Én hívlak élni
Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.
Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!
Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.
Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.
Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni…
Juhász Gyula – Azt álmodtam…
Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről
Az ember és a föld csak élt tovább.
Tavasszal kicsíráztak a göröngyök
És kivirítottak a violák.
A madarak vígabban énekeltek
És gondtalanul járt a szende őz,
A gólyák télre ismét útra keltek
És százszor szebben múlt a csendes ősz.
A börtönök küszöbét dudva verte,
Kivirágzottak az utcakövek,
Illat tömjéne szállt áldón az estbe
S örökre elhervadt a gyűlölet.
Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.
Juhász Gyula – Szavak
Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint a kísértetek.
Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.
Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők.
Gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.
Romhányi József – Borz
A büszke borzanya összetoborzott
néhány csellengő borzot,
hogy szívének féltett kincsét,
hat kicsinyét megtekintsék.
– Nézzetek! Ez itt a mennyország!
mondta dédelgetve
hat egyszülött borzát.
Ám a bámészkodók formátlannak,
torznak találták a sok torzonborz borzat.
Szólt az egyik, egy értelmesforma,
kinek kedélyét e látvány felborzolta:
– Érdekes! Ha belülről, elfogultan nézed,
ez az alom meleg kis családi fészek.
Ha kívülről, s nem vakít el vonzalom:
…egyszerűen borz-alom…
Nagy Gábor Gubiba – Kértelek
Kértelek az Istentől,
mert csodára vágytam.
Mutatott a szememre,
mert néztem, de nem láttam.
Aztán kértem az Istentől egy gyönyörű, virágos fát, Téged.
Elvitt az erdőbe,
csendesen mondta,
mind odaadom tenéked.
Majd kértem tőle virágot,
harmatosat, szépet.
Talán eszébe jut róla,
hogy kértelek már Téged.
Egy kertbe rakott le,
tele volt virággal.
Csodálkozva kérdezte.
Mi bajod e világgal?
Ne Őt kérd, kérd az összest,
neked adom, megtehetem.
Nekem nem kell az összes,
csak egy kell,
az az egy kell,
mert Őt szeretem.
Petőfi Sándor – Erdőben
Sötétzöld sátoros
Erdőben járok.
Kevély tölgyfák alatt
Szerény virágok.
A fákon madarak,
Virágon méhek.
Ott fönn csattognak, itt
Lenn döngicsélnek.
Nem rengedez sem a
Virág sem a fa;
Hallgatják a zenét
Elandalodva.
Vagy alszanak talán?
Elszenderedtek?…
Megálltam én is és
Mélán merengek.
Merengve nézek a
Patak habjára,
Melynek nyílsebesen
Rohan le árja;
Fut, mintha kergetné
A felleg árnyát,
A fellegét, amely
Fölötte száll át.
Ekként kergettelek,
Ifjúi vágyak!
Árnyak valátok, el
Nem foghatálak – –
Menj, menj, emlékezet!
El is feledtem,
Hogy e magányba én
Feledni jöttem.
Fésűs Éva – A lényeg
A szépben az a legszebb,
ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.
Márai Sándor – Mosoly játsszon az arcodon
Álldogáltam a tenger partján,
A víz színén a hold pihent.
Mélységes nyugalom áradt
Odafent és idelent.
A pillanat elvarázsolt.
Szívemet béke járta át.
Ott kint a végtelen, nagy tenger,
Lelkemben bent a nagyvilág.
Hogyan lehetnénk boldogabbak?
Álmodjunk együtt szebb jövőt!
Tenger nyugalma ránk ragadjon,
S hagyjuk elmenni a múlt időt!
Éljünk a mának! Ma is, és holnap.
Élvezzünk órát, s perceket!
Mosoly játsszon arcunkon mindig,
És szeressünk, hogy szeressenek!
Bényei József – Minden élő
Ha többé nem lesz egyebed,
őrizd az üres kék eget.
Ha mindenki magadra hagy:
bámuld a szálló madarat,
halni lebegő levelek
táncát a sárga fű felett,
kitartó dongó darazsak
röptét a tört cserép alatt,
bámuld a hangyakaraván
útját a kerti Szaharán,
tanuld meg konok rendjüket,
mind otthonába siet.
A rigóknál is láthatod:
legelnek fénylő harmatot,
s a félrefordított fejek
talán feléd biccentenek.
Tanuld meg: ez a dolgod itt:
lesni szép moccanásait
minden élőnek. Van csoda –
s nem leszel egyedül soha.
Sík Sándor – Megy a hajó a tavon
Megy a hajó a tavon.
Bizsereg a Balaton.
Fel-felszusszan álmos habja,
Esti szellő borzolgatja.
Megy a hajó a tavon.
Zümmögését hallgatom.
Selymes-bolyhos dajkaszóval
Ringat, mint egy altatódal.
Megy a hajó a tavon.
Sugárzik a Badacsony.
Feje búbján arany fáklya.
Vagy tán Isten szeme lángja?
Várnai Zseni – Csodák csodája
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat,
harcomat, élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
