A vadászképzés múltja és jelene I.rész

„Áldott legyen a szép vadászmesterség, a varázslatos, felemelő, szívet-lelket gyönyörködtető, megújító, Istentől kapott nemes tevékenység. Legyen áldott, és szolgáljon vigasztalásul a megfáradt embernek ebben a rohanó, agyoncivilizált, irgalmatlan világban, egészen az idők végezetéig, tehát mindörökké!” (Fuchs Antal)

A vadász és jóval később a hivatásos vadászoktatás tulajdonképpen emberré válásunkkal egyidős. Mint tevékenyégnek később, mint szakmának a fejlődése rendkívül nagy időszakot ölel át és ennek értelmezéséhez tisztában kell lennünk az egyes korok történelmi hátterével is.

Jól tudjuk, hogy a vadászat az emberiség fejlődésében nagy jelentőséggel bírt. Az első eszközök, amit az ember készített a vad elejtését, feldolgozását szolgálták. Az első képzőművészeti alkotások a barlangrajzok vadászatokat és a kor fő zsákmányállatait ábrázolták. Ezek a képek, ha kezdetleges formában is valószínűleg már szolgálhatták a jövő generációjának oktatását is természetesen a komoly hitbéli kötődés mellett.

Az ókorban kezdett megjelenni a vadászatnak, mint passziónak a szerepe. A királyok és nemesek szórakozását ezzel a feladattal megbízott szakszemélyzet biztosította. Egy példát kiemelve a sok közül, Asszíriában időszámításunk előtt 12 000 évvel már égetett téglafallal körülvett kert szolgálta az uralkodók kedvelt időtöltését. Ennek a kertnek az üzemeltetése, a vad befogása és gondozása már komoly szaktudást és gyakorlatot igényelhetett.

A frank birodalomból Nagy Károly capituláréiban már találunk a vadászatra vonatkozó kikötéseket. Károly udvarában három vadászmester állt a vadászok élén. Ők voltak: a kopónagy, főcserkész, valamint a róka, borz és vidramester.

Az államot alapító magyarság életében is nagy szerepe volt a vadászatnak. Az élelemszerzés mellett rendkívül fontos volt a vadűzés hadászati jelentősége. Ló és lovasa megőrizte ügyességét, emellett a vadászok közötti összhang fejlődését is elősegítette. Anonymus így írt erről a korról: „Minekutána a 884-ik évben elindultak a magyarok, az ifjak majd minden nap vadászaton voltak, honnak az naptól fogva mostanig a magyarok másnemzetek felett jobbak vadászásbul.”

I. Szent László királyunk megtiltotta az ünnepnapokon történő vadászatot. II. Géza királyunk 1157-ben elrendeli só kihelyezését a szarvasoknak. Ebben a rendelkezésben már felfedezhetőek a vad óvására irányuló gondolatok.

Írásokból tudjuk, hogy a királyaink kedvelt vadászterülete a Bakony volt. A bakonyi ispán (comes) kiemelkedő helyet foglalt el a ranglétrán. Ő volt az úgynevezett vadászispán. Mellette megtaláljuk az úgynevezett bölények, solymászok, hódászok, pecérek, agarászok, darócok ispánját is. Ezeket a mesterségeket igencsak megbecsülték abban a korban. Helységnevek is őrzik emléküket, például Hódos, Hodász.

A XIV. században a Habsburg birodalomban anyagilag elismert vadászati szervezet és szakszemélyzet dolgozott. Ettől hazánk uralkodói és nemesei sem akartak lemaradni. Levéltári iratok között már olvasható a „vadakhoz lato paztor” kifejezés valamint az „erdőpaztor” is. A vadőri munka első elnevezése tehát ebből a korból származik. Ekkoriban ez a szakma számított a legmegbecsültebbnek és legjobban fizetettnek. (Kőhalmy 2003.)

1504 komoly mérföldkő hazánkban a vadászati jog kapcsán. II. Ulászló dekrétuma kimondta, hogy a parasztoknak tilos volt vadászni hat vadra: szarvasra, őzre, vadkanra, nyúlra, fácánra és császármadárra. 10 év múlva a Werbőczy féle Tripartitumban már arról olvashatunk, hogy a papok, hajdúk, tanulók, parasztok fegyvert nem foghatnak. Érdekesség hogy pont ezek a megkötések, a nemsokára bekövetkező országunk három részre szakadása valamint a 150 évig tartó török hódoltság volt az az időszak, ami úgymond elősegítette a nép körében a csapdázási módok fejlődését, terjedését.(Csőre 1994.)

Az első igazi vadászati törvény III. Károly idején született meg. Az 1729.évi rendelkezése például bevezette lődíjat, illetve az ő idejében lett a vadászat az erdészet egyik üzemága. Vadgazdálkodási szempontból rendkívül fontos, hogy kezdenek megjelenni a vadászati tilalmi idők, vadászati idények. (1729.évi XXII. törvénycikk.)

A mezőgazdaság fejlődésével a nagyvadlétszám is duzzadt és ez egyre szélesebb vadászati lehetőséget biztosított országunk nemesei számára. Természetesen a teríték növekedésével a vadkár is egyre jelentősebb lett. Mária Terézia az 1754. évi pátensben elrendeli, hogy az erdőkultúrákat külön kerítéssel védjék a vad károkozásától. Nagyobb számú vadat csak kerten belül lehetett nevelni. Az 1767. évi dekrétumában már megjelenik a vadkárelhárítási kötelezettség. Ennél is jelentősebb munka az 1769. december 22-én kiadott „a fáknak és erdőknek neveléséről, és megtartásáról való rendelés”. Hazánk erdőgazdálkodásának és a szakmai képzésének egyik legjelentősebb rendelkezése. (Tóth 2008.)

1786-ban II. József vadászati szabályzata több ponton idézett elő változást. Kimondja, hogy a vadászat kizárólag a nemesek előjoga, ezt más nemesnek bérbe adhatja. Tilos lett átmenni más területére a sebzett vad után. A sertevadat azaz vaddisznót bárki elejthette. Kimondja, hogy a vadállományt szabályozni kell. Ebben az időben már fel kellett mérni a mezőgazdaságban keletkezett vadkárt és azt meg is kellett téríteni.

1802-ben II. Ferenc egyik dekrétumában pontosította az egyes fajok vadászati idényeit erősítve ezzel a vadgazdálkodási szemléletet.

A 20. század második feléig nem beszélhetünk hazai rendszeres alsó- és középfokú vadászati szakoktatásról. A keszthelyi Georgikon válik az első komoly képzőhellyé. Ennek történetéről a következő fejezetben tájékozódhatnak az olvasók.

Írta: Bögöti Gábor
Fotó: Soós Péter, Herman Ottó Szakképző Iskola

Szerző: 
Bögöti Gábor
Aditional options: